Mi lesz veled erdő?

Az Egymeder Egyesület is támogatta a nagy természetvédelmi szervezetek által írt nyílt levelet a fakivágási moratórium meghosszabbítása és a biomassza erőművi felhasználásának mérséklése ügyében.

A moratórium körüli egyre szélesedő közéleti vitában a józan hangok sokszor keverednek tudáshiányból, érzelmekből vagy elavult szakmaiságból táplálkozó elfogult véleménnyel. Az alábbi összefoglalót laikusok számára készítettük, alaposan megvizsgálva és hiteles forrásokkal alátámasztva a legfőbb kételyek körüli állításokat.

Hiedelmek helyett tények

Magyarország éves legális fakitermelése ismert: 2000 óta átlagosan 7,4 millió köbméter, és nincs benne növekedési tendencia. A tarvágások egyik sokat hangoztatott indokaként megnevezett lakossági tűzifaigény becslése viszont bonyolult feladat. Különböző közlésekben egészen eltérő számokat találni:

• Szendőfi Balázs aktivista adatközlése alapján “A lakossági tűzifaigény alig haladja meg az évi 1 millió köbmétert, a megemelt keretű szociális tűzifa 300 ezer köbméter. A biomassza-erőművekbe ezzel szemben évi 2,5 millió köbméter fát juttatunk.”

• Gajdos László, Magyarország élő környezetéért felelős miniszterének Facebook posztja szerint csak a 4 millió köbmétert adó állami erdőgazdaságokból 1.3 millió köbméter megy tűzifának és csak 700 ezer köbméter megy erőművekbe.

• Harmat Ádám és munkatársainak modell becslése alapján az éves magyarországi lakossági tűzifaigény 7,65 millió köbméter, az ipari faigény pedig 1,65 millió köbméter.

A valós tűzifa felhasználás mértéke valószínűleg valahol a fent közölt számok között helyezkedik el, és beleszámolandó az import tűzifa, a legális gyűjtögetés és az illegális szürke- és feketegazdaság is.

Bár tényleg nagyon sokan, 1-1.5 millió háztartásban fűtenek még mindig fával, a lakossági tűzifaigény időben csökkenő tendenciát mutat, és várhatóan a jövőben is tovább fog csökkenni az EU direktíváknak is megfelelni kívánó Nemzeti Energia- és Klímaterv alapján. Ám ez a tendencia sajnos nem az erdők megóvása miatt várható elsősorban, hanem az energiaszektor átrendeződése miatt, ahol a véges erdőkészletek mellett az ipari fafelhasználásnak várhatóan elsőbbsége lesz a lakossági felhasználáshoz képest.

Mindeközben a biomassza erőművek áramtermelése csekély és rossz hatásfokú, gazdaságilag veszteségesek, de távhőszolgáltatásuk, áramkínálati beesések alatti segítségük és hulladék biomassza hasznosításuk miatt nem mellőzhetők egészében.

Magyarország területének kb. 21%-a erdő, az arány ugyan lassan növekszik, de így is messze az EU átlaga alatti. A jelenlegi, erdőket gazdasági célból kizsákmányoló gyakorlat az összefüggő, egészséges, természetközeli területek kárára megy, a klímaváltozás és az erős aszály ölelésében pedig az ökológiai katasztrófát segíti.

Halaszthatatlan a szemléletváltás, ugyanis az élő erdő (szolgáltatásainak sokasága mellett) a talaj után a legjelentősebb vízraktár, hűtő hatású párologtatása a Kárpát-medence jövőbeni lakhatóságában kardinális jelentőségű lesz.

A cél és az elérésének nehézségei

A közös hosszú távú érdekünk az, hogy a Nemzeti Parkok és egyéb védett, pl. Natura 2000-es területeken (Magyarország területének kb. 22%-a) érjen véget mindenfajta profitorientált gazdasági célú fakitermelés, és bármilyen kitermelés jogi keretei adaptálódjanak a jelen kihívásaihoz és a jövő ökológiai sokszínűségének és stabilitásának elősegítéséhez.

„És akkor a moratórium fenntartásával fagyjanak meg a szegények télen?” – hangzik el a hatásvadász, érzelmekre ható kérdés, akár az élő környezetért felelős miniszter szájából is. A válasz azonban ismét összetettebb.

Egyrészt a tűzifát két évig javasolt szárítani, hogy nedvességtartalma kellően lecsökkenjen. Idei nedves tűzifát szociális célra osztogatni igazi nemzeti öngól, ez a faanyagot is pazarolja és a kályhákat, kazánokat és közös levegőnket is feleslegesen szennyezi. Másrészt a szociális célra szánt igen csekély mennyiségű tűzifaigényt a magán- és nem védett állami erők (az összes erdőterület 60%-a) könnyen tudják fedezni.

Emellett az élő környezetért felelős miniszter feladata elsősorban az élő természeti környezet védelme, érveinek a védett erdők védelmének megerősítése mellett kell szólnia, ahogy azt a Duna-Ipoly Nemzeti Park vezetője is megtette példaértékű kiállásában. Az ellenérveket és szembenálló szempontokat elég, ha a szociális ügyekért, vagy az energiabiztonságért felelős szervek képviselik legjobb tudásuk szerint, olyan közös megoldást találva, amiben a szegények nem egyszeri módon, hanem hosszú távon vannak segítve (pl. a házak hőszigetelésének támogatásával), és az erdők is kímélve maradnak alapvetésként.

Az, hogy milyen erdőrészt és mikor kell „letermelni”, ma egyik oldalról az eszköztelenül tiltakozó természetvédelem és nemzeti parkok, a másik oldalról az erdőgazdálkodó cégek erős gazdasági lobbija között dől el. A törvényi szabályozás rendkívül bonyolult, az erdők védelmének és kezelésének 7, többször átfedő kategóriája van, ami melegágya a visszaéléseknek és jogi kiskapukon átjáró legális, haszonszerző pusztításnak. Ezt a gyakorlatot sejteti a következő adat is.

2024-ben a KSH szerint a fakitermelés a „folyónövedék” 53%-a volt, ami azt jelenti, hogy az egy év alatt természetesen keletkező famennyiség 53%-át termelték ki, vagyis a kivágások dacára nőtt a magyar faállomány. Ez egy jól eladható, de elavult és félrevezető adat, mert a kritikátlan erdőbontás a jelenlegi aszály és tömeges kiszáradások mellett az erdők teljes területének növekedése mellett is rombolja azok immunrendszerét, ezzel kockáztatja annak nagy arányú legyengülését és akár erőteljes, tömeges pusztulását. Természetesen nem kezelhető hitelesen egy mérőszám alatt egy 120 éves tölgyes és egy gyors növekedésű nemesnyáras ökológiai értéke. Ennek az adatnak a hangoztatása tehát pozitív üzenete és a teljes állomány lassú, de határozott növekedése mellett a zöldre festésnek és az öreg természetközeli erdők kizsákmányolásának is megágyaz.

A végzetes tarvágás

A tarvágás megváltoztatja az erdei mikroklímát, a nedvességmegtartást, erősen károsítja a talajt és növeli az eróziót, aláássa a biodiverzitást.

A tarvágást Magyarországon elsőrendűen az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény szabályozza. A fő szabály szerint a tarvágás csak nem őshonos fafajokból álló vagy „természetes felújulásra nem képes” állományban, és legfeljebb 3 hektáros összefüggő területen engedélyezhető. Vagyis ez is látszatszabály: a szubjektíven értelmezhető passzus miatt az erdészet lényegében ott végez tarvágást, ahol csak akar. Emellett az erdőtörvény definiál még ápoló- és tisztítóvágást, felújítóvágást, végvágást és a szálalóvágás végvágását. A definíciók sokasága és sokszínűsége mentén a jogi kiskapuk az erdőirtásra számos formában rendelkezésre állnak a fát akár védett területről is igénylő gazdasági érdekeknek.

De a legnagyobb jelenlegi probléma, hogy a csontszáraz felső talajba hiába ültetnek csemetéket, a változó klímában a „megújulás” teljesen bizonytalan – vagy kizárt. A most „végvágott” erdőterület jó eséllyel tartósan megszűnik. Pedig egy öreg erdő sokkal inkább infrastruktúra, mint faanyag. Ha hagyjuk, hogy a fakitermelés a hagyományos mederben folyjon tovább, gyakorlatilag bűnrészesekké válunk Magyarország teljes erdővesztésében és jövőbeli (20 éves távlat) lakhatatlanná válásában.

Nem szentimentalizmus tehát azt mondani: minden egyes fa, minden élő rendszer kritikus védőpajzzsá vált mára felettünk, és mindent meg kell tennünk a fennmaradásukért, bármilyen rövid távú hasznot felülírva. Ez a felelős gondolkodás, nem csak erkölcsi megfontolásból, hanem a saját jól felfogott érdekünkben is.